Miért ciki, ha meggyászolom a kisállatom halálát?

Egy ismerősöm tett ki nemrég egy képet pár megható sorral a tavaly elhunyt macskájáról. Imádta. Büszkén fel is vállalta - ahogy sokan mások -, hogy neki családtag volt, sőt, egy kicsit olyan, mintha a gyermeke is. Egy szó mint száz: szerette. Erre jött egy érzelmi-intelligenciahiányos komment arról, hogy mégis meddig rinyál még a macskája halála miatt. Hiszen tudja, hogy rövid ideig élnek. Különben is "csak egy macska" volt, nem egy gyerek, örüljön neki.

Abban a pillanatban nagyon szerettem volna vele valami olyat csinálni, amit erősen cenzúrázni kellene. Értem, hogy nem mindenki van "beleszerelmesedve" a kisállatába, és vannak olyan józanabb gazdik, akik nem tartják gyermeknek vagy családtagnak. Oké. De miért kell megtiporni azt a gyászolót, aki meg igenis odáig volt az állatért?

Méghozzá annyira, hogy nem is olyan régen pszichológushoz fordult, mert nem bírja túltenni magát a történteken. Nem egy magányos nőt kell elképzelni, akinek a macskájából állt az élete, mert van családja - de létezik az a szeretet és kötődés, ami nem múlik el csettintésre.

Dilis lenne azért, mert szakértő segítségét kéri a gyász feldolgozásában?

Nem. És attól sem válik azzá, hogy nem emberrel, hanem állattal kapcsolatban kért segítséget. Voltak aggodalmai, hogy kiröhögi érte a szakember, de szerencsére nem történt ilyen. Mert nyilvánvaló: egy szeretett állat elvesztése igenis ugyanolyan megterhelő lehet a lélekrenézve, mint egy ember eltávozása.

Csak azért, mert macskáról van szó, kisebbnek kellene lennie a fájdalmának? Pláne úgy, hogy az a cica öt évet volt vele, és egy durva betegség vitte el? Pont úgy szenvedte meg vele az utolsó hónapokat, mint ahogy egy emberrel tette volna. Bár a macskusz nem tudta azt mondani, hogy fáj vagy félek, de ugyanúgy szenvedett - és gazdijának végig kellett néznie mindezt. Aztán egy nap úgy döntött: elaltatja, mert nem maradt más út számukra.

Én nemrég vesztettem el a család kutyáját. Hét évig volt jelen az életemben. Bár nem kimondottan az én kutyám volt, de nagyon szerettem. Ott voltam vele az utolsó pillanataiban. A kezeim között lehelte ki a lelkét. Már üres volt a tekintete, szapora volt a légzése, a szívverése, és én egyre csak sírtam felette azt suttogva: minden rendben lesz. Nemsokára véget ér. Azt hittem, megzavarodok.

A halálát követően hosszú időbe telt, hogy ne sírjak, mikor rágondoltam - vagy szomorúan konstatáltam, hogy nem vár csaholva a kapuban. Nemrég még ott szaladgált a kertben és játszadoztunk, a következő percben meg egy daganat miatt már a karjaimban haldoklott. Merte volna nekem akkor valaki megjegyezni, hogy mit picsogok, "csak egy kutya" volt! Igen, tudom - ahogy a többi állattartó is -, hogy nem élnek sokáig, "ez az élet rendje", de egy gyászolót ezek nem vigasztalnak. Csak bosszantják ez az orra alá dörgölt érzéketlenség.

Jár nekik is a gyász.

Engedni kell, hadd búcsúzzanak el a szeretett kutyától, macskától, malactól, lótól, kanáritól stb. Nem ciki. Sőt! Érző lélekre vall. Kell, hogy az ember megemlékezzen róla, kisírja a szemét miatta, és akár egészen elmerüljön a fájdalom tengerében. Csak utána fog tudni újra a felszínre jönni egy jó nagy levegőért. Előbb-utóbb mindenki eljut erre a pontra, akit szerető, támogató környezet vesz körbe. Akik nem kinevetik, kigúnyolják, hanem átsegítik.

Pontosan ugyanúgy működik a gyászfeldolgozás, mint egy embernél. Annyi különbséggel, hogy idővel, ha készen állsz, újra a szívedbe fogadhatsz egy másik kis életet, aki vidámsággal és szeretettel tölti meg az életedet. Igen, ennyivel másabb az ember kontra állat elvesztése - és nem a fájdalom mértékében. Vétek lebecsülni olyannak a szenvedését, akinek a szíve az elhunyt kisállata miatt vérzik.

Forrás: she.hu